Különleges vendégek, felejthetetlen pillanatok
Az évek során sokféle ember megfordult nálunk. Olyanok is, akikre ma is mosolyogva gondolunk vissza.
Legfiatalabb vendég
A legfiatalabb vendégünk egy újszülött 5 napos csecsemő volt. A taxiból egy hölgy szállt ki, aki egy pokrócba csavart kisgyerekkel érkezett. Tél volt, a gyerek nem volt láható, gondoltuk a hideg miatt van bebugyolálva. A hölgy járkált ide-oda, hozott a gyereknek a boltól ennivalót, felvágottat és szalonnát. Nyugtalan volt, fontos dolgára hivatkozva közölte, hogy el kell mennie, ránk bízná a gyereket, ha sírna… Sírt. Benéztünk a szobába. Meglepődtünk, ez egy pár napos csecsemő! Később derült ki, hogy szülés után a kórházból nem tudtak hová menni, és a „Fortuna” név alapján esett ránk a választás. Ez igazán nagy szerencse! A bébi ordított, ölbe vettük, ringattuk. Az anya eltűnt, mit csináljunk, gyerekünk lett!? A bejelentő lapon lévő név, cím alapján nem értünk el senkit. Segítség! Szerencsére pár óra múlva ismét megállt előttünk egy taxi, kiszállt a frissen szült anyuka, néhány rokonnal és elvitték a gyereket. Nagy kő esett le! Eltelt 10 év. Egyágyas szobába egy hölgy érkezett pár napos foglalással. A harmadik napon kérdezett rá: „Megismer?” Igen, már megismertem az érkezés pillanatában. Ekkor mesélte el, hogy a gyerek rövid időre állami gondozása került, majd az apja magához vette és elvitte magával a kisfiút Németországa. Azóta is ott élnek. Hiába, ilyen az emlék, visszahoz.
Filigrán seniorok
Szívesen emlékszünk egy filigrán, senior orvos házaspárra, akik éveken át tetőtéri szobát kértek, mert onnan jobban látták a csillagokat. Mindig a fiuk rendelte a szobát, és a szülei kora miatt próbált részükre a földszintre foglalni. Amikor az idősek megérkeztek az első dolguk volt, hogy a földszinti szobát 2. emeletire cserélték. Tartott ez a csel egy jó darabig, amíg nem jelentett gondot számukra a lépcső. A legutolsó találkozásunk alkalmával viszont elérkezett az idő, mikor már Ők is belenyugodtak a földszinti szobába és nem pajkoskodtak tovább az erővel. Kiültek a földszinti teraszra, innen kémlelték az eget, keresték a csillagjukat. Egy pár évig nem hallottunk róluk. Majd néhány év kihagyás után a fiuk foglalt magának szállást. Ő hozta a hírt, hogy a szülők már nem tudnak többé jönni, mert a csillagok közé költöztek.
A revizor se mumus
Egy közismert magyar cég titkárnője szigorú főrevizoruknak foglalt szállást. Többször érdeklődött, mindent alaposan leinformált. Fontos volt a kényelem, 1 főre egy két hálóteres apartmant rendeltek a számára. Lényeg, hogy rend és biztonság legyen. Hú, ki lehet ez? A főrevizor úr valóban komoly, hivatalos és kimért volt. Megjelenésében öltöny, fehér ing, nyakkendő, kommunikációja a legszükségesebbekre szorítkozott, mosoly semmi. Azt hallottuk, rettegtek tőle a cégnél. Mi is igyekeztünk ennek a stílusnak megfelelni, fél szemmel figyeltük minden rezdülését. Törzsvendég lett. Pár év múlva 1 hetes üdülésre elhozta a feleségét és a szófogadó Döme kutyáját, majd később jöttek a rokonok is. Elmaradt a nyakkendő, az öltözék rövid nadrágra és pólóra cserélődött, viccesen társalogtunk és nagyokat nevettünk ilyen-olyan sztorikon. Barátok lettünk. Végül is más a munka, más a magánélet. Mi megtapasztaltuk, hogy a revizor se mumus, neki is lehet nagy szíve.
Nocsak-nocsak pihenünk?
Kimerült gyárigazgató érkezett a feleségével és a lányával. Abszolút pihenni egy hétre többszáz km-re a gyártól. Azt gondolták, hogy itt senki sem ismeri őket, leengedhetnek, nincs protokoll. Két nap múlva ugyanabból a nagy városból érkezett egy másik gyárigazgató a feleségével. A szándék ugyanaz volt, itt nem ismer minket senki, pihenni fogunk. Másnap reggelinél találkoztak össze, amikor az egyik igazgató odament a másik asztalához: „Szervusz igazgató úr, nocsak-nocsak pihenünk?” A tekintet egy pillanatra megdermedt, néhány másodpercnyi döbbenet, majd megölelve barátságosan veregették egymás hátba: „Hát Ti is itt vagytok!?” Majd a rákövetkező napokban több közös programot szerveztek, és minden este beszélgetős borozgatással zárták a napot. Erre mondják kicsi a világ.
Vizipók Laci bácsi
Sosem fogjuk elfelejteni a 3 éves cserfes unokát, akit Apollónak hívtak, és aki borzasztóan rossz evő volt. Egy étkezés majd másfél óráig tartott, míg beleénekeltük közösen az ételt. Imádta a dinókat, és a nagymama lelkesen vette -és vette az újabb gumi figurákat. Minden étkezés alkalmával egy szatyor dinóval érkeztek. Apolló beborította velük az asztalt, megetette mindegyik gumi állatkát, és ezzel azt nyugtázta, hogy Ő is jól lakott. Számtalanszor ült le melléjük a férjem, viccelődni a gyerekkel, és így lett Ő Vizipók Laci bácsi. A kisfiú rendkívül szép, értelmes és kedves volt, korát meghazudtolva közvetlenül és választékosan beszélgetett a felnőttekkel. Büszke volt a nevére. Egyszer meghallotta, hogy a szomszéd asztalnál arról beszélnek, hogy nem is tudja ez a gyerek, mi a neve jelentése. De tudta, „Engem egy görög Istenről neveztek el”, – szólt át válaszként a szomszédba ülőkhöz. Évekig visszajártak, a gyerek egyre okosodott. Aztán hipp-hopp serdülő lett, a nagymama bánatára Ausztriába költöztek. Apollóból előadóművész lett, és ma is külföldön él.