Kisállatok, házi kedvencek, mint szállóvendégek
Az elején leszögezem, hogy állatbarátok vagyunk, majdnem minden állatot szeretünk.
Leggyakoribb vendég a kutyus, fajtában, formában, színben, szelíd és hamis, fegyelmezett és kevésbé az. Minden verzióról van tapasztalatunk.
Volt szerencsénk több fajta cicushoz, bojt nélküli és bojtos fülű nyúlhoz, pórázon vezetett görényhez, hörcsöghöz, teknősbékához, csicsergő kismadártól a kanáriig és a tipegő vadkacsáig.
Családtagok, megértjük. Utazás alkalmával gond, nem lehet őket otthon hagyni. Így lesz belőlük szállóvendég. Természetesen ez sok érdekes sztorit rejt magában.
Korábbi házirendünk szerint csak gazdájára hallgató, szófogadó, jól nevelt állat hozható. Alvóhelyet és etető tálkát a gazdinak kell biztosítani, más szállóvendéget nem zavarhat, és ha bármi kár keletkezik, azt téríteni szükséges. Tekintve, hogy a kisállat is vendég, ezért némi díja van.
Pici kutya, aki szolgálatban volt
Korábban hozzánk is tartoztak kutyák. Az egyik apósomék nagyon jópofa, háromszínű utcakoktél keverék, Pici névre hallgató kutyája volt.
A szülők halála után maradt ránk. Árva szemekkel könyörögve nézett, mindenhová követett bennünket, nem lehetett lerázni.
A szállodától 300 méterre laktunk. Hiába hagytuk otthon, kifurakodott a kerítésen és hamarabb a szállodához ért, mint mi. Ez ismétlődött minden nap. Egy idő után feladtuk, kutyánk van és kész.
Rengeteg történet fűződik hozzá. Igazi színész volt, hízelgő és imádta a vendégeket. Ő úgy érezte, hogy szolgálatban van, ennek megfelelően viselkedett.
Öntörvényű volt. Minden nap lejárta a kötelező üdülőhelyi túráját, meglocsolta a sétányon a bokrokat és a törülközőre festett, akkor divatos női alakot, amit az ajándékboltos naponta reklámként tett ki a boltja elé.
Ismerős volt a helyiek között, az utcán üdvözölték az emberek, kivéve egyedül az ajándékboltost, aki üldözte.
Szabad életét 16 éves korában adta fel, miután egy teherautó elütötte.
Az elveszett Dodót kereste mindenki
A másik hozzánk fűződő kutya a lányom magyar vizslája volt, aki csak átmenetileg és időnként vendégeskedett itt.
Picivel igazi cimborák voltak, annak ellenére, hogy mindkét kutya fiú volt. A kicsi és a nagy kutya munkamegosztásban osztoztak a vendégeken.
Amíg Pici ki-be járt a kapun, a vizsla magától nem ment, nem mehetett ki az utcára. Szófogadó, kutyaiskolás volt, fegyelmezetten ült a kapuban és onnan szemlélte a számára érdekes külvilágot.
Pici, akinek megadatott a kijárás, sokat kacérkodott vele, és ha tudott volna beszélni, így feleselt volna: „Én kimehetek, te bezzeg nem!”
Egyetlen egyszer mégis kiment. Valaki kicsalta.
Két napig kerestük. Nemcsak mi, hanem a vendégek is. Sok törzsvendég volt azon a héten, ismerték a kutyát, így a szélrózsa minden irányát bejártuk.
Szinte minden villanyoszlopra kiplakátoltuk, hogy Dodó elveszett. A helyi rádióban minden híradásban bemondták, hogy keressünk egy vizslát.
A kutya megőrzésben volt nálunk, mert a lányom külföldön tartózkodott. Ránk volt bízva Dodó, akinek a hogylétéről naponta SMS üzenetet kellett a gazdinak küldeni.
Kérve kértem a jó Istent, szánjon meg.
Megtörtént.
Két nap múlva az egyik kollégánk elfogott egy beszélgetést a buszon, melyből kiderült, hogy a két beszélgető tudta, ki vitte el a kutyát.
A város másik végén, a szállodától 15 km-re találtam rá befogva, egy családi ház udvarán, kamrába bezárva.
Hárman nők, felvértezve indultunk Dodó visszaszerzésére. Nem volt se kérdés, se akadály előttünk.
A történteket a lányom véletlenül, egy elszólásból csak fél év után tudta meg.
Azóta tisztán gondolom, kutyát venni kell és nem lopni. Így tisztességes.
Bátorító féldeci
Se Pici, se a vizsla sosem bántott volna senkit. Azonban van, aki így is fél az ebektől. A félelmet pedig tiszteletben kell tartani.
Egy alkalommal egy külföldi újságírónő volt a vendégünk. A vizsla puszta látványától toporzékolva, teli torokból visított, sírva fakadt, magán kívül őrjöngött.
Nem láttunk még ilyet sem előtte, sem azóta.
A kutya sem. Fejét némán jobbra-balra forgatva, rémülten nézegette a hölgyet, meg se mert mukkanni, egy vakkantás se szorult ki belőle.
Ijedtében egy hétre elfelejtett ugatni, kerülte a hölgyet, mint ördög a tömjénfüstöt.
Miután elvezettük a megfélemlített vizslát, a hölgyet leültettük a fotelba, újsággal legyezgettük, vizet hoztunk neki és bátorságként egy féldeci barack pálinkát is.
Az biztos, hogy nem vagyunk egyformák, de hiszem, ez így van jól.